Ady Endre - AZ ELTÉVEDT LOVAS     Vak ügetését hallani Eltévedt, hajdani lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. Hol foltokban imitt-amott Ős sűrűből bozót rekedt meg, Most hirtelen téli mesék Rémei kielevenednek. Itt van a sűrű, a bozót, Itt van a régi, tompa nóta, Mely a süket ködben lapult Vitéz, bús nagyapáink óta. Kísértetes nálunk az Ősz S fogyatkozott számú az ember: S a dombkerítéses sikon Köd-gubában jár a November. Erdővel, náddal pőre sík Benőtteti hirtelen, újra Novemberes, ködös magát Mult századok ködébe bújva. Csupa vérzés, csupa titok, Csupa nyomások, csupa ősök, Csupa erdők és nádasok, Csupa hajdani eszelősök. Hajdani, eltévedt utas Vág neki új hináru utnak, De nincsen fény, nincs lámpa-láng És hírük sincsen a faluknak. Alusznak némán a faluk, Multat álmodván dideregve S a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgü medve. Vak ügetését hallani Hajdani, eltévedt lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. Ady Endre - Új s új lovat Segítsd meg, Isten, új lovaddal A régi, hû útra-kelõt, Hogy sóbálvánnyá ne meredjek Mai csodák elõtt. Az Irgalmatlant küldd társamnak, A rohanó, büszke hevet S az emberségem ezután már Legyen kegyetlenebb. Ne rendeld romló nyájaidnak Sorsa alá a sorsomat, Az embered, ha nem ma-ember, Kapjon új s új lovat. A nagy Nyíl kilövi alóla Kegyelmed egy-egy szép lovát, De ültesd szebb lóra az embert, Hadd vágtasson tovább. A végesség: halhatatlanság S csak a Máé a rettenet, Az Embernek, míg csak van ember, Megállni nem lehet. A nagy Nyíl az útját kiszabta, Teljes és nyugodt mámorok Célját áhíttatja süvöltve, Míg a Föld háborog. Változat és Halál adódtak Belül egy-egy gyarló körön, De várja az Embert víg célja: Piros, tartós öröm. Élet s Halál együtt-mérendõk S akit a nagy Nyíl útja bánt, Hadd, óh, Uram, szépülten futni, Megérkezett gyanánt. Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján Megállás nélkül az Öröm Álmát álmodhassam magamba Minden mértföld-kövön. Riadó, szennyes, kerge nyájak Ne állítsák meg új lovát Emberednek, hogy hadd nyargaljon Elõbbre és tovább. A nagy Nyíl útján, meg nem állva, Hitesen és szerelmesen, Förtelmeit egy rövid Mának Nézze túl a szemem.
Füst Milán - EGY MAGÁNOS LOVAS  Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép, Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé. Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva Füstöt vet a fény s eliramlik. . . S ami túl van az alkonyaton, Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős? Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? - A néma mozgalom Nem tudja, nem felel... S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, - Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel. Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet Előszeded. . . S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd, Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap. És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan : - Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked?
Magyar László András: Két lóvers 1. Dzsáfár, a vezír, hószín paripán seregét rendezgeti éppen: "Mahmúd, te a balszárnyat vezeted, s Ali küzd hadainak közepében, Qámár a gyalogság élire áll, Abdullé lesz a sok íjász, jobbról Ma'amún támad, s a török lovasok kapitánya ma Níjáz." Dzsáfár lova mindent hall, meg is ért (ami kész csoda egy paci szintjén), megrázza fejét, prüszköl keserűn: "Jó,jó, de a ló ki? Megin én?" 2. Egy zoofil, lovába belezúgva fejest ugrott a fortyogó Vezúvba, mert azt mondta egy alávaló vátesz néki, hogy - forrón - a láva lóvá tesz.
Sík Sándor - A magvető Jön. Nagy, néma árnyék, óriás lovon. A verejtékes, nehéz éjszakában Úgy nyúlik el rettentő ködalakja, Úgy ölel körül mindent hidegen, Mint a szívet a halálfélelem. Setét lovát a föld vetette ki, Párolgó teste úgy szövődött össze Vér párájából, könnycseppek ködéből. Feje fölér a felhők tengerébe, Nehéz felhők elátkozott vizén Ott úszik két világtalan gödrével, Amelyből iszony s őrület villámlanak. Ínyetlen arca onnan vigyorog le, És onnan csillog fehér koponyája. A régi rém az, a csonttestű Cézár, A mindeneket meghajoltató. Amerre megy, Léptei alatt meghervad a föld, És felnyög, hosszan, hosszan, súlyosan. Amerre karja int: Az őszült fákról pereg a levél, A messzeségből véresen vonagló Bukott lovak sikoltanak, És megkonyulnak az emberfejek. Amerre néz, Az alvó mellre kísértetek ülnek, A pisla mécs magasra csapkod rémesen, És nagy kutyák üvöltenek az éjben. Amerre elvonul: a lázas földnek ajkát Sírok verik ki, sűrűn, sűrűn, S a bolygó emberek szemében Vad, sárga tűz lobog. Így léptet el, Így léptet el országok romjain, Barázdát húz a dőlt világ fölött, S inatlan ujja új magot szór A véren hízott régi föld ölébe: Szegény fejekből pirkadó jövőt. Az Isten magvetője ő, Ifjú vetés kegyetlen édesapja, Vénhedt anyagból új remek művésze, Vén szolgája az ősi Akaratnak, Élet követe: a Halál.
Arany János - LÓRA...!     Lóra, magyar, lóra! most ütött az óra, Nem is óra ütött: vészharangot vernek: Tűz van! ég a házad! a világ fellázadt: Most kell talpon állni a magyar embernek. Északról, keletről, délrül, naplementrül Az egész szomszédság mind ellened zendül; Akivel megosztád falatodnak felét, Legelébb is az köt készakarva beléd. Ezt a szép síkságot, ezt a dús alföldet, Ménedet, gulyádat irigyelik tőled; Elhagyják a köves terméketlen rossz tájt, S a tiéden vágynak tenni ingyen-osztályt. Mutasd meg azért is, hogy e puszta róna Halálthozó lakhely másunnan-valóra; Vize, levegője van neki vesztére: Szívfájást kap tőle s mind elfoly a vére. (1848)
Kovács Géza: A fehér csikó Jönnek majd fekete, vörös, sárga lovak, örvendezzetek a fehér csikónak! Zsoltárt ficánkol a Duna-Tisza között, leendő lovasa házamba költözött.
Faludi János: Lovaglás vágtában A lovam nyerge hajít s az országút settenkedõ fordulói hívnak, Kápráztatón hinti eltapodott és ugrasztott porát a föld, Szemem öles, hanyag lasszót vet: nyakon kapok a mezõn egy parasztlányt s egy tornyot tépek el a templomától: hurcolom õket, Intést adok és sodrom a sorakozó, zászlós fákat, (A lovam nyerge hajít) Tudom: lovam patái utolsót karcolnak mindjárt és többé nem csap arcomba, mint útszéli ág: a természet, s nem vonszolom uszályom már, az erdõt, nem nyúlok többé a futkosó barázdák hálójába repülõ karral, lovam patája utolsót karcol mindjárt s izzadt sörényét fogom símogatni, Ma még hajít a nyerge s hurcolok, tépek mindent.
Pintér Zoltán - Lovam hátán Lovam lába halkan csendben Tipeg topog fű se rezzen, Szépen lassan andalog Táncol mint az angyalok, Nesszenések madárdallam Ág reccsen a friss avarban, Lovam ugrik elszalad Elröpít egy perc alatt, Vágtass vágtass sebesen Repíts át a kék egen, Sörényedbe kapaszkodva Ráugrunk a csilagokra, Nyereg nélkül szőrén ülök Úgy pörög, hogy elszédülök, Felhők között nem is látom Hová viszel jóbarátom, Napkorong az uticél Oda engem ne vigyél, Megéget az minket nyomban És az álom lángra lobban, Menjünk inkább le a Földre Harmatos friss legelőre, Fűbe fekszem álmodom Enyém vagy szép táltosom.
Nemes Nagy Ágnes - Lovak és az angyalok Út Patkolj nekem lovat, kovács, hadd vigyen egyszer már haza. Jó ez a szódás paripa. A cukrászboltnál majd megállunk, ott utoljára még benézek, akár egy alkony ablakán; hogy villognak a sütemények, a sok mennyei marcipán- és aztán minden színtelen. És nem lát minket senkisem. A ló dobog csak, tompa dobja, mintha egy szív ver, távolodva. És lassan úsztatunk tovább, valami víz, valami fák, valami lombos némaság, talán valami suhogó, lomb-kupolák alatt futó, talán folyó a rengetegben- de nem tudom- minden nevetlen- lehajlok. Ne érjen az ág. Átölelem a ló nyakát. A lovak és az angyalok Mert végül semmisem marad, csak az angyalok s a lovak. Csak állnak lent az udvaron, az angyalok meg a szobámban; csellengnek néha szinte százan- egy lény mit is tesz önmagában? Feldobrokol, s ismét megáll, vagy szárnyát csattogtatja olykor, mint egy szellőzködő madár. Csak állnak és nincs semmi más, csak látvány és csak látomás, csak láb, csak szárny- az út, az ég, bennük lakik a messzeség- oly távol vannak, oly közel. Talán ők már nem hagynak el.
Weöres Sándor - LE JOURNAL (részlet) kanca futott az udvaron egy cédrus ötlött a szemébe mindkettő szűz phaenomenon "lelkes lelkem kinek a képe" ó bár tudnék lóúl dalolni zablát kantárt rám Múzsa fonna abrakom hymni odi psalmi nyeregbe Orpheus pattanna Csung-kuo Hellas France Micráim bámulná porcellán patáim fehér lámpám harisnyáim túl értelmünk kaptafáin szférikus breviárium keletkezne gratis sogar nem kéne honorárium csak mennysugár emelkednék napvilágba hullnék holdharmatba le édes gyümölcsel tele csontvázam hieroglifája sok anthropoid mennylakó lóságomtól tisztulna lóvá s Xenophanés hite valóvá ha énekelnék én a ló
LENAU - Die Drei HÁRMAN Csatából hárman, vesztesen, ügetnek csöndben, csöndesen. Mély sebből buzgó vérpatak melegét érzik a lovak. Nyeregről, kengyelről csorog, lemos magával port, habot. Puhán, szelíden lép a ló: ne áradjon ki vérfolyó. Lovas lavas mellett halad, hogy egymásba fogóddzanak. Egymás szemébe néznek és kezdődik bús beszélgetés: "A legszebb lány nekem virul, s meghalok ifjan, cudarul." "Van erdőm, házam, udvarom és nincs már hátra több napom." "Isten földjét csak nézhetem- miért halok mégis nehezen?" A légben gyászkiséretük, három keselyű száll velük. S megosztoznak vijjogva fenn: "Ezt te, ezt te, ezt én eszem."
Mészöly Dezső: Az első ló (Abai emlék) Mért jár eszemben az a ló? Madár, az állatorvoséknál... Miért is volt azt nézni jó, hogy farkával legyezve sétál, egy-egy leányt hátára vesz, s meghintáztatja fürge trappban?... Ne kérdezzétek! Fontos ez? Nem is volt más izgalmas abban, csak a remény, hogy majd talán megszólal egyszer incselegve valamelyik lovas-leány: "No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?" Aki még sose vágtatott, (csupán a Corso-mozi mélyin, ültében is röpülve ott, míg száll a cowboy át a prérin) ki nem szorított még sosem térdével élő póni-kancát, az érzi csak, mily végtelen gyönyör lehet, ha csizmasarkát a ló véknyába nyomja és úgy vág neki a tág határnak... Egetverő reménykedés! Lehet, hogy ez valóra válhat? - "No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?" - elhangzott végre ez a szó! Intett a lány, hogy most helyette én ülhetek a póniló hátára, hogyha jól vigyázok: s elmagyarázta sebesen, hogy amikor kengyelbe hágok, ő majd hátulról, cselesen csempészi markomba a pálcát, hogy meg ne lássa lovam... mert lovagláshoz kell a pálca, de a bolond Madár olyan, hogy tűri bár, de hogyha látja, attól megugrik, s elrohan... Azóta hány ló volt alattam - hajaj! - s hányat feledtem el... (hisz lovardákból elmaradtam, s a futtatás sem érdekel), de azt az órát elfelednem holtom napjáig sem lehet, mikor először önfeledten nyargaltam ott, a ház megett... Mert úgy megindult ám alattam az a bolond kedvű Madár, hogy kerten, szérűn túlhaladtam, s kiyílt előttem a határ! Néztek a lányok, kiabáltak, mert féltettek, hogy felbukom; "Ne nyargalj úgy a vakvilágnak! Vigyázz, maradj a járt úton!" - Jól elragadott az a póni... Miről is kezdtem versemet? (Ki fesztelen szeret dalolni, kötött formában is fecseg...) Olyan siralmas e december, s olyan hosszú a délután! Örökké csak gubbaszt az ember, s eped homályos cél után... Bús elmebaj! Mit is kívánok? A mennyországban volna jó, hol angyalok közt nyargalászik három leány, s egy póni ló.
Juhász Ferenc: Csikóellés Májusi rózsák nyíltak éppen, bodza bomlott és orgonák, mikor a ló elleni készül. Sokszor pihent, döcögve járt. Pöttöm legényke jártatta lassan virágos réten és dalolt. Mire fáradtan hazaértek az ég kék vállán ült a Hold. Az istállóban, puha almon, tajték verte ki, remegett, szuszogtak, fújtak, fekve nézték szétterült hasú tehenek. Amikor a kazlak is aludtak, s a göncöl rúdja délnek állt, a ló megellett. Sokáig nyalta leragadt szemű csikaját. Anyja mellett aludt a jövevény, dunnából kiszakadt pehely. Sose terült a szalma szebben, nem aludt így a hó, a tej. Piros kalappal jött a hajnal, intett és aztán elfutott. A csikó fölállt, csomós kis lába reszketett, akár a habok. S ahogy az ablakon bedugta kék orrát a reggel, s rájuk szagolt, anyja hasát döfködte vidáman, hamvas pofával megszopott. Lombok susogtak össze-vissza, tyúkok kotortak, boldogok, irigységükben elhervadtak az arany szirmú csillagok.
---- Értelmem értelmetlenségénél Hiúságom hiúságánál Már csak az a pillanat nagyobb Mikor ráébredek álmaim rímbe szedett- Vedett közönséges közöny özönére A lóhát fölött álLó üllő ülő ülepére Az énre. -------- Február tizenhét Néha kemény, néha lágy, mint egy agyonfeküdt ágy, az évszakok örökmozgó börtönében. Karácsonyt már rég elhagyva, Léptet, léptet összefagyva, józanodva a farsang mámorából. Éjjel hideg, rideg nappal, nyári vágyak kis galoppal, latyakká omlott szűzeken. Kifelé üget a havas úton, urgrat befagyott pocsoján, kúton, madárdalra, napsütésre szomjúhozva. Február barát közönyos lovát négy évente ugratja, nyújtja, tél fenekét pálcával csapkodja. De most keményen ül, tartja magát, s az életet, a világ legszebb lovát, rövid száron belehajtja a tavaszba. Ajánlás: Ne aggodj barátom, ha hidegnek érzed most az életed, ez is csak múló emlék lesz csupán, mikor a szíved telve lesz szerelemmel és egy kedves, hűséges pacival vágtázol majd a csillagok alatt, egy forró nyári éjszakán. ---------- Néhány pillanat az egész, S minden megváltozik, Még a változatlan is, ami egyébként nem, Nézed magad a valótlanság tükrében, Hitegetve mindenkit: "csak ma", Igen, csak ma, ma, ma, az igazi mostoha, Igen, igen, ez a gyarló maima, Ma, ma, ma. Keresem lovam, barátom, s a butaságom, Keresem, találom, tálalom tudatlanságom, Nincs tudomásom magamról, Hát még a képzelet végtelenjén szárnyaló Milliárdnyi valóság áramról, Melyben mindenki igaznak hiszi a vallomásait. Dagadó napsugarak izzasztják latyakká ma a várost, Na mármost, ettől még lehet gömbölyű, sőt, Kerek a világ, de keretben nem, mert vesztesnek is kell lennem, A szavak szavak elleni késleltetett verekedésében. ------ Pénteki vonatom, dalolom, vonatom Átszűrődött rögeszmék vonszolnak beljebb a holnap asztalához, Rajta pohárral teli bor, kést szelő kenyér, És könyökölve állunk az imához úgy, hogy a szó már mit sem ér A fográgásban. Leves szállt a légybe!- kiált a torz torzsa, S az asztalon keresztben, Sorban, ezernyi hangya szédül, Tolja, viszi, eszi, őket apró morzsa a sületlen tészta felé. Álmatag élesztő szunnyad a fakádban, alattuk izzó parázs, Köröttük füst, lángoló bogrács, sercegő zsír, olvadó üst, Üres a ház, a koromban kémény, a piszkavasban kályha a sarokban szék sír. Ez már a tavasz, a váltakozó állandóság virágzó kezdete, A rügyfájás érthetetlen meszezése, mely külön világegyetem Az ősz szülöttének, ki csak sárga, szomorú, hulla leveleket láthatott. Jó élni, s ez az érzés úgy áthat, hogy ma éhezem a böjt örömére. --------- Szerda déli dal Már egész közelről figyelem, mint mozdul el A gondolat izület szügyemen, a szíj mögött, szorosan, Két szőrtüsző -nem bőrredő, bőrelő- gyulladásponton is Izmosan gennyedzik és edzik ál orvosok, No de míg fájdalom jár át hason, jó hátason, Megkérdőjelezik a patámat, a csontozatomat, az inaimat, Nagyapámat, s legfőképp anyámat. Ritkán születnek burokban a halandók, S ritkán fejtik meg a maguk titkát a hurokban fuldokló arányok. Ez bók. -----------